Egy nemzetközi csillagászcsapat megfigyelte, hogy miként vívja végső haláltusáját a legnagyobb ismert csillag az univerzumban, s szórja széjjel a külső rétegeit. A brit, chilei, német és amerikai tudósok szerint a megfigyelésük fontos elem annak megértéséhez, hogy a nagytömegű csillagok hogyan adják vissza a bolygórendszerek létrehozásához szükséges anyagot a csillagközi térnek – tudósít a Daily Science. A tudományos csapat az eredményeit az Oxford University Press által kiadott brit csillagászati folyóiratban (Monthly Notices of the Royal Astronomical Society) tette közzé.
A nagytömegű csillagok többtucatszor nagyobbak lehetnek, mint a Nap, de az élettartamuk nagyon rövid és drámai eseményekkel teli. A nukleáris üzemanyagkészletüket néhány millió év alatt felemésztik, és szupernóvaként felrobbannak. Az életük legvégén e csillagok nagyon instabillá válnak, és a külső burkuk anyagának jelentős részét kilökik. Ez az anyag a csillag belsejében jött létre, s számos olyan elemet (például szilíciumot és magnéziumot) tartalmaz, amely szükséges az olyan sziklás bolygók létrejöttéhez, mint a Föld, s az élet kialakulásához is alapot adnak. De hogy ez az anyag miként lökődik ki, és ez hogyan befolyásolja a csillag további fejlődését, még mindig rejtély.
Az Európai Déli Obszervatórium (ESO) „nagyon nagy kereső teleszkópjával” (VST) a chilei Paranal-hegyen már végeztek felméréseket a galaxisunkban megtalálható ionizált hidrogén ködről. A VST fotometriás H-alfa kutatása (VPHAS) során a csillagokból a galaxisba kilépő anyagot keresték, amikor a Westerlund 1 szuper csillaghalmazban jelentős felfedezést tettek.
A Westerlund 1 a legnagyobb tömegű csillaghalmaz a galaxisunkban, amely több százezer csillag otthona, s nagyon hasonlít néhány nagyon távoli csillagrendszerben megfigyelt halmazra. A klaszter mintegy 16 ezer fényévnyire van a Földtől a déli Ara (vagy Oltár) csillagképben. A halmazt beburkoló gáz és por miatt a látható fénye elég gyenge.
A csillagászok azonban a Westerlund 1-ben észrevettek valami nagyon egyedit. A W26 jelű csillagot ugyanis izzó ionizált hidrogéngáz veszi körül, amelyben az elektronok már leváltak az atomokról. Ilyen köd ritkán látható a W26-hoz hasonló vörös szuperóriások körül. A W26 ugyanis túlságosan lehűlt már ahhoz, hogy efféle hatást gyakoroljon a hidrogénre, azért valószínű, hogy van egy sokkal forróbb csillagpárja, amely előidézi a gáz fénykibocsátását, ami egyben megkönnyíti az égitest tanulmányozását.
Amikor a kutatók tüzetesebben megvizsgálták a W26-ot (helyét a képen a két fehér vonal mutatja), rájöttek, hogy ez a legnagyobb csillag, amelyet valaha is felfedeztek. A sugara 1500-szor nagyobb, mint a Napé (azaz a Naprendszer a Jupiterig bőven beleférne), s egyben az egyik legfényesebben világító vörös szuperóriás. A W26 már annyira felfúvódott, hogy nem kétséges, fel fog robbanni, és szupernóva válik belőle.
