A Slate webmagazin cikkét* ismertetjük.
„Én személy szerint nem hiszek benne. Nekem nem kell a kínai orvoslás. Ennek ellenére azt hiszem, hogy támogatnunk kell” – mondta Mao Ce-tung személyes orvosának, Li Csi-szujnak, aki ezt meg is örökítette a ’Mao elnök magánélete’ című könyvében. Ezt a megállapítást a kommunista pártvezető akkor tette, amikor orvosával egy érthetetlen régi kínai orvosi könyvről, különösen az öt elemmel kapcsolatos elméletekről és ezek követhetetlen összefüggéseiről beszélgettek. Mao azonban politikai szükségszerűségnek tartotta a kínai orvoslást, mert igen rosszul alakult a lakosság egészségügyi ellátása. Mivel gyakorlatilag félmilliárdan voltak ellátatlanul, és a nyugati medicinában gyakorlott orvosok száma igen kevés volt, elsősorban az igen számos paraszti réteg ellátása csak úgy volt megoldható, ha a kínai orvoslást egységesítik. És ezt a kívánságát Mao nyilvánosan ki is fejtette – írja a cikk szerzője, Alan Levinovitz.
Mao az orvoslás komplett egyesítését tűzte ki célul, amibe azt is beleértette, hogy a nyugati módszereket és ismereteket is integrálni kell a hagyományos gyógymódokkal. Mivel a kínai orvoslás iránt a Nyugat is érdeklődött, és a Szovjetunió is kért előadókat a filozófia és a módszerek ismertetésére, ezt annak bizonyságául vették, hogy Mao terve a létező legjobb orvostudományt eredményezi.
Csakhogy a kínai orvoslást nem lehetett exportálni, leginkább azért, mert olyan nem létezett. A gyógyítási gyakorlat igen sajátos arcot öltött az évezredek alatt, amelyet bajos lett volna intézményesíteni, mert sajátos keveréke volt a démonológiának, az asztrológiának, a jin és jang öt fázis elméletének, a klasszikus leírásoknak, a népi hagyományoknak és a személyes tapasztalatnak.
Mao tudta, hogy ez nem tetszene az empirikusan gondolkodó nyugatiaknak, ahogy a hasonlóképen empirikusan gondolkodó kínai népnek sem tetszett. Lu Hszün, a kor leghíresebb irodalmára, híres levelei egyikében kritizálta apját, amiért kínai módon praktizáló doktorhoz ment. A gyógyítás majdnem csődbe vitte a családot, de eredményt nem ért el. Lu azt írta, hogy lassan rájött, a kínai doktorok nem egyebek, mint a csalók egy fajtája, szándékkal vagy anélkül, ő pedig a megtévesztett betegekkel és családjukkal szimpatizál.
Végül is, ez az, amit már Vang Csing-ren is lejegyzett a Csing-dinasztia idején, amikor megírta az ’Orvosi szakirodalom hibáinak javítása’ című könyvét. Ennek akkor fogott neki, amikor 1797-ben járvány tört ki a városában, és sok száz gyermeket megölt. A gyermekeket sekély sírokban hantolták el a köztemetőben, mert az emberek abban a hitben voltak, hogy ha hagyják a kutyáknak, hogy kikaparják és felfalják őket, azzal megvédhetik a következő gyermeket a korai haláltól. Vang naponta tett sétákat a sírok között, és módszeresen tanulmányozta a gyermektestek anatómiáját. Felfedezte, hogy jelentős különbség van az általa látottak és a kínai klasszikusoknál leírtak között.
Mao megértette, hogy figyelni kell a kritikákra, ha azt szeretnék, hogy a kínai orvoslást komolyan vegyék akár belföldön, akár a nagyvilágban. Ehhez először is az ellentmondó orvosi szövegeket és a szerteágazó gyógyítási gyakorlatot egységesíteni kellett. Tankönyveket írattak, hogy a kínai orvoslást, mint az elméletet és gyakorlatot magába foglaló egészet ábrázolják. Ezt az újonnan alapított akadémiákon „hagyományos kínai orvoslás” címen oktatták. Ez a kifejezés ekkor jelent meg először a nemzetközi színéren az egyszerű kínai orvoslás helyett.
Persze ezekre az akadémiákra mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy hagyományosak. Kemény küzdelmet folytattak, hogy a tanításokat tudományosnak tüntessék fel, miközben azok egymásnak és időnként önmaguknak is ellentmondtak. Olyan kifejezéseket tettek meg az új rendszer vonzó alapelveinek, mint a holizmus (teljes körűség), vagy preventív (megelőző) ellátás. Éppen ezek az elvek, amelyeket ma már általánosan használnak az alternatív medicina melletti érveléskor.
Mao projektjének második részében el kellett terjeszteni a nyugatiak között a kínai orvoslás szenzációs eredményeinek és hatékonyságának bizonyítékait, különösen az akupunktúrás fájdalomcsillapításról. Erre kiváló alkalmat szolgáltatott, hogy James Reston 1971-ben cikket írt a New York Timesban ’Hadd meséljek a pekingi vakbélműtétemről’ címmel. Ebben ismertette, hogy a Vu Vei-ran Antiimperialist Kórházban hagyományos Xylocain és Bensocain érzéstelenítőt kapott a műtét előtt, de a lábadozása során a posztoperatív gázok okozta fájdalom enyhítésére akupunktúrát alkalmaztak nála. A sztori átvételekor aztán a keleti varázsban hívő nyugatiak alaposan félreértelmezték a történteket, s az akupunktúrát is műtéti fájdalomcsillapító technikának tüntették fel. A Kínai Kommunista Pártnak (KKP) pedig több sem kellett, s egy nagy médiakampányt épített az akupunktúra csodájára, amelyet hamis műtétekről szóló ismertetésekkel támasztott alá.
Ez a megtévesztés különösen figyelemreméltó, tekintve, hogy az akupunktúra sebészeti érzéstelenítésre való felhasználása igencsak kétséges bármely történész számára az anasztéziában vagy a kínai orvoslásban. Hua Tuo a Han-dinasztia korának legendás orvosa operált meg először altatott beteget. Habár az akupunktúra szakértőjének számított, az altatást valószínűleg bor és kannabisz segítségével végezte. Az első modern feljegyzett altatásra egy részleges emlőeltávolítás miatt került sor Hanaoka Seishu rendelőjében,1804-ben. A japán sebész, aki bár ismerte az akupunktúrát, mégis követte Hua eljárását, és gyógyszerekkel csökkentette a műtéti fájdalmat.
Mindez nem számított, ha a KKP propaganda céljairól volt szó. Mivel pedig az emberek varázslatra vágytak a megoldhatatlan problémákhoz, a pszichózis működött. Még kiemelkedő tudósok is részt vettek olyan abszurd bemutatókon, ahol nyitott szívműtéteket végeztek (állítólag) csak akupunktúrás anesztéziával. Ha a kínai orvoslás képes volt egy csodára, a nagyközönség arra számított, hogy még továbbiak jönnek. A rák, sokféle krónikus betegség, emésztési zavar, ideggyengeség, a lábszár dagadása és idegrendszeri fájdalom a szárkapocscsontban egyetlen akupunktúrás ponton keresztül gyógyíthatók Ma Dzsi-csing 1954-es könyve, a ’Kidolgozott oktatóanyagok a kínai orvosláshoz’ szerint.
Mao víziója mind a mai napig uralkodik, ami lejáratja a kínai orvoslást, amely pedig néhány területen tagadhatatlanul hatásos, például a Harvard Egyetem placebo kutatásaiban is fontos szerepet kapnak az onnan származó ismeretek – jegyzi meg Alan Levinovitz. Szerinte azonban, amit Mao Ce-tungtól főleg megtanulhatunk, hogy miért hajlandó néhány ember, aki kineveti a keresztény hit gyógyító erejét, megvédeni a kínai orvoslás metafizikai alapjait. Az ok, amiért olyan sok ember veszi komolyan a kínai orvoslást – ha részben is – az, hogy azt a valaha volt egyik legerősebb propaganda gépezet tudatosan újra felfedezte és tálalta a saját spirituális hagyományaiból kiábrándult nyugatiaknak. Az időzítés nem is lehetett volna jobb, hiszen a nyugati társadalmak értékválsága miatt indult útkeresés relativizálta az akadémikus értékeket, és megnyílt az út új gondolatok és megközelítések számára. A Nyugat kész volt, hogy a Mao által kitisztogatott kínai orvoslással gyógyíttassa magát.
De végső soron – írja Levinovitz – a csí, az akupunkturás meridiánok vagy a háromszoros energetizálás létezésében hinni, nem egyéb, mint elfogadni a démonok, a négy testnedv vagy az Isten gyógyító erejét. Azaz Mao becsapott minket, mert könnyebb hinni a csodákban, csodaszerekben és a természetes gyógyító erőkben, mint megoldani a magas szintű általános orvosi ellátást.
* A Washington Post érdekeltségébe tartozó Slate cikkének apropóját azt adta, hogy az USA szenátusa elé került egy határozattervezet az alternatív gyógyászatról, amelynek hozzá kellene járulnia a jobb amerikai egészségügyi ellátáshoz. Ez pedig nagyon hasonló megfontolás ahhoz, amit Mao is megfogalmazott. A határozatot végül el is fogadták, amely kimondta, hogy a naturopatikus gyógyászat biztonságos, hatásos és elfogadható. A szerző, Alan Levinovitz Slate-ben közzétett megállapításai saját nézeteit tükrözik.