Novo Sapiens

Egy nemzetközi csillagászcsapat megfigyelte, hogy miként vívja végső haláltusáját a legnagyobb ismert csillag az univerzumban, s szórja széjjel a külső rétegeit. A brit, chilei, német és amerikai tudósok szerint a megfigyelésük fontos elem annak megértéséhez, hogy a nagytömegű csillagok hogyan adják vissza a bolygórendszerek létrehozásához szükséges anyagot a csillagközi térnek – tudósít a Daily Science. A tudományos csapat az eredményeit az Oxford University Press által kiadott brit csillagászati folyóiratban (Monthly Notices of the Royal Astronomical Society) tette közzé.

A nagytömegű csillagok többtucatszor nagyobbak lehetnek, mint a Nap, de az élettartamuk nagyon rövid és drámai eseményekkel teli. A nukleáris üzemanyagkészletüket néhány millió év alatt felemésztik, és szupernóvaként felrobbannak. Az életük legvégén e csillagok nagyon instabillá válnak, és a külső burkuk anyagának jelentős részét kilökik. Ez az anyag a csillag belsejében jött létre, s számos olyan elemet (például szilíciumot és magnéziumot) tartalmaz, amely szükséges az olyan sziklás bolygók létrejöttéhez, mint a Föld, s az élet kialakulásához is alapot adnak. De hogy ez az anyag miként lökődik ki, és ez hogyan befolyásolja a csillag további fejlődését, még mindig rejtély.

Az Európai Déli Obszervatórium (ESO) „nagyon nagy kereső teleszkópjával” (VST) a chilei Paranal-hegyen már végeztek felméréseket a galaxisunkban megtalálható ionizált hidrogén ködről. A VST fotometriás H-alfa kutatása (VPHAS) során a csillagokból a galaxisba kilépő anyagot keresték, amikor a Westerlund 1 szuper csillaghalmazban jelentős felfedezést tettek.

A Westerlund 1 a legnagyobb tömegű csillaghalmaz a galaxisunkban, amely több százezer csillag otthona, s nagyon hasonlít néhány nagyon távoli csillagrendszerben megfigyelt halmazra.  A klaszter mintegy 16 ezer fényévnyire van a Földtől a déli Ara (vagy Oltár) csillagképben. A halmazt beburkoló gáz és por miatt a látható fénye elég gyenge.

A csillagászok azonban a Westerlund 1-ben észrevettek valami nagyon egyedit. A W26 jelű csillagot ugyanis izzó ionizált hidrogéngáz veszi körül, amelyben az elektronok már leváltak az atomokról. Ilyen köd ritkán látható a W26-hoz hasonló vörös szuperóriások körül. A W26 ugyanis túlságosan lehűlt már ahhoz, hogy efféle hatást gyakoroljon a hidrogénre, azért valószínű, hogy van egy sokkal forróbb csillagpárja, amely előidézi a gáz fénykibocsátását, ami egyben megkönnyíti az égitest tanulmányozását.

Amikor a kutatók tüzetesebben megvizsgálták a W26-ot (helyét a képen a két fehér vonal mutatja), rájöttek, hogy ez a legnagyobb csillag, amelyet valaha is felfedeztek. A sugara 1500-szor nagyobb, mint a Napé (azaz a Naprendszer a Jupiterig bőven beleférne), s egyben az egyik legfényesebben világító vörös szuperóriás. A W26 már annyira felfúvódott, hogy nem kétséges, fel fog robbanni, és szupernóva válik belőle.

Az alábbi lépések elméletileg lehetővé teszik, hogy egy ázsiai (indiai) elefánt hibrid gyapjas mamutot szüljön, s más hibridekkel való visszakeresztezésen keresztül létrejöjjön egy olyan állat, amely már nagyon hasonlít a kihalt faj egyedeire. De amíg ez valóra válhat, számos tudományos akadályt kell legyőzni. Alul lásd mindezt a livescience.com magyarított infografikáján (ezen a méretek ábrázolása valószínűleg téves, a BBC mellékelt ábrája jobban eligazít).
 

1. lépés: Fel kell térképezni a gyapjas mamut genomját (génállományát). A Penn State University kutatói ezt a munkát már jelentős részben elvégezték, ugyanis a genom nagyjából 70 százalékát már meghatározták 2008-ban olyan szőrszálakat felhasználva, amelyeket a szibériai permafrosztba fagyott mamutokból vettek. (Képünkön Lyuba a 45 ezer éves mamutbébi látható.)
 
2. lépés: Meg kell határozni, hogy a gyapjas mamut genomja hol és hogyan tér el az ázsiai elefántétól, és meg kell változtatni a szükséges géneket. Az ázsiai elefánt a gyapjas mamut legközelebbi élő rokona, és ezért a legtöbb génjük megegyezik. A kutatók még mindig dolgoznak az ázsiai elefánt teljes genomjának feltérképezésén.
 

3. lépés: A módosított mamut genomot be kell juttatni az ázsiai elefánt ivarsejtjeibe, és meg kell vizsgálni, hogy a sejtek részt vesznek a szexuális reprodukcióban. A tudósok még nem fejlesztették ki, hogy az emlősök esetében milyen eljárást kell alkalmazni. A folyamat elméletileg sokkal valószínűbb, hogy működne olyan állatok esetén, amelyeknek utódai a testükön kívül fejlődnek ki, például madártojásokban. A módszer finomítása még folyik, de korántsem biztos, hogy a végén működni fog.
 
4. lépés: Egy ázsiai elefánt mesterséges megtermékenyítésével indítják fejlődésnek az új ivarsejteket.
 
5. lépés: Az ivarsejtek beépülnek a növekvő embrióba. Technikákat kell kidolgozni annak érdekében, hogy az ivarmirigyeket a mamut ivarsejtjei töltsék fel nagyobb számban, s ne a befogadó anya saját ivarsejtjei.
 
6. lépés: A hibrid, amely úgy fog kinézni, mint az ázsiai elefánt „béranya”, császármetszéssel jön a világra. A császármetszésre a komplikációk elkerülése érdekében van szükség. Az elefánt kinézet ellenére az állat sejtjei tartalmazzák a mamut DNS-ét, amely egyre dominánsabbá válik a keresztezések során.
 
7, lépés: Amikor két hibrid állatot pároztatnak, az utódaik egy része egyre inkább hasonlítani fog a gyapjas mamutokra. Az utódok másik része mamut-elefánt hibridnek fog kinézni, amelyeknél a két faj jegyei eltérő mértékben lesznek dominánsak. A kitenyésztett állat végső állapotában sem lesz pontos mása a gyapjas mamutnak, de igen szoros hasonlóságot fog mutatni vele.

Az Európai Űrügynökség (ESA) időről-időre különleges műholdfelvételeket közöl bolygónkról. Némelyik fotó igazán rejtelmes, absztrakt vagy bizarr, pedig csak a természet különös alakzatait mutatja szokatlan fényben vagy perspektívából. Némelyik képről csak nehezen dönthető el, hogy mit ábrázol. Aki találgatni szeretne, először ne olvassa el a képaláírásokat.

A Landsat műhold felvétele 2011 októberében a Missisipi deltájáról, az átszínezett képen a szárazföldön lévő vegetáció rózsaszínben pompázik a sötétkék víztől közrefogva.

A Kompsat-2 műhold fényképén a Washington állambeli Rolling hills framvidék látható idén árilis 4-én.

Az Uluru, avagy Ayers Rock szigethegy az ausztrál sivatag közepén, ahogy a Kompsat-2 látta idén szeptember 6-án.

A japán ALOS műhold fényképezte le idén szeptember 6-án a délkelet-líbiai  Al Jawf oázis környékét a repülőtérrel, és az öntözéses gazdálkodást jól mutató kör alakú foltokkal.

A Landsat-8 idén május 30-án készült felvétele Grönland déli csúcsát mutatja, ahogy a felők között átlátszik a hatalmas jégmező.

A koreai Kompsat-2 tavaly január 7-én látta ilyennek a Namib-sivatagot. A kék-fehér sáv a kiszáradt Tsauchab folyó mederágya. A fekete pontok a homoktenger és a meder között, a vegetáció jelei. S a folyó mellett a vidéket átszelő főút keskeny csíkja is megfigyelhető.

A 2012 januárjában közreadott képet az Ikonos-2 műhold készítette az iráni Dasht-e Kavir sós sivatagról.

Ma már minden olyan eset jellemzésére használjuk, amikor koncentráltan jelentkeznek a negatívumok, legyen szó ezüst ékszerről, húskombinátról, zsidózásról vagy elbaltázott művészfilmről. Eötvös Károly fél évszázad távlatából, 1901-ben publikált művében Deák Ferenc egy 19. századi könyvértékelő megjegyzéséig vezeti vissza a kifejezés eredetét. Az Urbanlegends elmeséli, hogy mi is a helyzet az állatorvosi lóval.

Egy minap tartott detroiti TEDx konferencia előtt mutatták be a világ első kereskedelmi forgalomban kapható kiborgjaként hirdetett RoboRoach # 12 csótányrobotot, amely a Science beszámolója szerint lenyűgözte a bámészkodókat. A robotcsótány  – amely egy élő Blaptica dubiaspecies a hátára szerelt elektronikával – egy érintőképernyős iPhone-ról vezérelhető egyetlen ujjal (ahogy a videóban is látszik a post végén).

A RoboRoach # 12 fellépésénél azonban sokkal megdöbbentőbb dolgoknak lehetett szemtanúja az előadás közönsége. Greg Gage és Tim Marzullo, Backyard Brains oktatási cég társalapítói egy olyan biológiai oktatócsomag forgalmazását kezdik meg novemberben 99 dollárért, amelyben egy élő csótány mellett egy mikroelektronikai szerkezet és egy sebészkészlet kap helyet. A megcélzott 10 évesek így természetesen megműthetik az ízeltlábúakat, rájuk szerelve az elektronikát, amelynek segítségével a csótányok egy okostelefonnal távvezérelhetővé válnak.

Gage és Marzullo, akik képzett mérnökök és idegtudományi szakemberek, azt szeretnék elérni a bizarr szemléltetőcsomaggal, hogy a gyerekek inspirálva érezzék magukat a „neuroforradalomban” való részvételre. De sok felnőtt igen rossz üzenetnek tartja, hogy kiskorú amatőröket élő szervezetekkel folytatott invazív kísérletekre ösztönözzenek, hiszen ezek a teremtmények nem puszta gépek, mint a RoboRoach # 12. A nemtetszésüknek neves tudósok, például Michael Allen Fox, a kingstoni Queen Egyetem filozófia professzora is hangot adott.

Mások, például a TEDx emberei fontosnak tartják, hogy diákokat lehet megtanítani az idegtudomány által használt agyi stimulációs kezelések hátterére, amelyeket például a Parkinson-kór gyógyításánál is használnak.

A csótányok mozgását (jobbra vagy balra) elektródákkal lehet szabályozni, amelyeket a csápjaikhoz kell csatlakoztatni. Ehhez a rovarokat jeges vízbe helyezéssel el kell kábítani, a hátukra kell ragasztani az áramköri rendszert, majd egy földelő vezetéket kell beszúrni a torukba, s végül óvatosan le kell vágni a csápjaikat és beléjük illeszteni az ezüst elektródákat, amelyeken keresztül a telefon Bluetooth jeleit kapják.

Gage szerint a csótányok a stimulációt enyhe fájdalomként érzékelik, amelyhez gyorsan alkalmazkodnak. „Hamis a gondolat, hogy a rovaroknak az elevenen való megcsonkításukkal nem sokat ártottak” – jelentette ki Jonathan Balcombe, állati viselkedéssel foglalkozó tudós, a washingtoni Humane Society University tanára. Szerinte ezt az emberek éppen annyira nem fogadják el, mintha a tanárok arra bíztatnák a rájuk bízott gyerekeket, hogy hangyákat égessenek meg nagyítóüveggel.

Gage érvelése mindenesetre nem tűnik nagyon meggyőzőnek, hogy a kísérleteket túlélő, de lábukat vagy csápjukat vesztett rovarokat életben hagyják és gondoskodnak róluk, hadd éljenek tovább, ahogy akarnak. Szerinte azonban most csak azt csinálják nyilvánosan, amit a kutatások során a zárt ajtók mögött az állatkísérletekben tenni szoktak. De bevallotta, hogy rengeteg levelet kapnak, amelyben azzal vádolják őket, hogy pszichopatát képeznek a gyerekekből.

Az amerikai garnélarákok már évtizedek óta próbálják meghódítani az európai édesvizeket, de úgy tűnik, valami megakadályozza, hogy ez a gyarmatosító hadművelet olyan problémássá váljon, mint más behatolók – például a kaliforniai szürkemókus vagy az amerikai folyami rák – esetében, amelyek kiszorították az őshonos fajokat. A kutatók azt feltételezik, hogy az európai garnélarákopknak van közük ehhez, amelyek nem hagyják magukat.

A vizsgálatokból kiderült, hogy a jövevények csak ott tudták megvetni a lábukat, ahol az európai rezidens faj ritka volt, vagy teljesen hiányzott. Ahol az őshonos európai garnélák elterjedtek voltak, esélyt sem hagytak a betolakodóknak. Ha meg is jelentek a területen, egy idő után eltűntek. Jamie Dick, a belfasti Queen’s University professzora által vezetett csoport a NeoBiota szakfolyóiratban tette közzé az eredményeket, amelyek szerint az egzotikus fajokat a helyi garnélák egyszerűen megeszik. Mind a Gammarus pulex, mind pedig a Gammarus duebeni igen hatékonyan pusztítják el a betolakodó Crangonyx pseudogracilis faj egyedeit. A G. pulex a vérmesebb ragadozó, a G. duebeni viszont időnként hajlandó az együttélésre, mert kevésbé hatékony ragadozó. A laboratóriumi kísérletek végül elvezettek a megoldáshoz, hogy miért vált sikertelenné a korábban egész Európára kiterjedő invázió.

A fajok terjeszkedésével foglalkozó biológusok a most kimutatott jelenségre a „biotikus ellenállás” kifejezést használják, amelyben a védekezők annyi megszállót ölnek meg, hogy azok populációja összeomlik, s a faj eltűnik a területről.

Ha sikerül megérteni, hogy az őshonos fajok hogyan tudnak ellenállni az egzotikus hódítóknak, az segíthet megelőzni a további támadásokat, amelyek kárt tesznek a biológiai sokféleségben, s ami minden évben font milliárdokba kerül – fejtette ki Dick. A professzor szerint az új ismeretek birtokában nagyobb eséllyel lehet gátat vetni a hódító fajok nyakló nélküli terjeszkedésének. (A képen az európai garnélák megölik a betolakodó amerikait – Forrás: NeoBiota, Prof. Jamie Dick )

Mindannyian tapasztalhattuk már – ha nem is gyakran –, hogy a mobilhálózatok a nagy terheléstől összeomlanak. Erre régebben az újévi pezsgődurrantás után meginduló jókívánság áradat szolgáltatott visszatérő példákat. Az extrém terhelések azonban minden elképzelhető szintet meghaladhatnak akkor, ha tömegek érzik fenyegetve magukat vagy a családtagjaikat, s megállás nélkül hívásokat kezdeményeznek és smseznek. A katasztrófák tipikusan ilyen helyzeteket eredményeznek. Például idén áprilisban a Boston Maratonon elkövetett robbantásos merénylet után pontosan ez történt.

A vancouveri University of British Columbia egy doktoranduszának azonban sikerült kifejlesztenie egy megoldást, hogy a hívások ne szakadjanak meg és a szövegek eljussanak a rendeltetési helyükre – írja a Science Daily.

A tanulmány egy szaklapban, a Journal IEEE Transactions on Wireless Communicationsben jelent meg. Ebben Mai Hassan kifejtette, hogy megtalálta a módját, hogy a televízió- és rádiócsatornák továbbítsák a celluláris jeleket, ha a mobilrendszerek terhelése meghaladja azok kapacitását. E megoldásban a legnagyobb nehézségnek azt nevezte, hogy a mobiltelefonok forgalma ne zavarja az embereket a tévézésben és rádiózásban.

Ennek eléréséhez meg kell változtatni a mobiljelek formáját, hogy haladhassanak a rádió és televízió frekvenciákon. Ezután a jelátvitel irányát kell megváltoztatni, s elhagyni a hagyományos csatornákat.

A mérnöknő hagyományos antennák helyett úgynevezett okosantennákat használna a mobilkészülékekben, amelyek irányítottan képesek a jeleket továbbítani, valahogy úgy, mint a fényt a spotlámpa. Hassan kísérletei eredményesek voltak. Ezek során az átterelt mobilkommunikáció anélkül folyt, hogy a televíziós és rádióadásokra bármilyen hatással lett volna.

A rendőr bekopog Kovácshoz, aki ki is nyitja az ajtót.

- Mondja Kovács úr, ismeri Szabót?

- Szabót?? Neem.

- És Bognárt?

- Bognárt?! Akkor inkább a Szabót...

*

Arról mindenki hallott, hogy van fekete humor, száraz humor vagy éppen gyilkos humor, de a barátkozó és az agresszív humor létéről biztosan kevesebben értesültek. Pedig ezeknek  lehet igazán komoly hatása társas kapcsolatokra, ha hinni lehet egy friss kutatásnak. Bjarne Holmes a Champlain College, és Maryhope Howland a Kent State University kutatója arra keretek választ, hogy az emberek hogyan reagálnak a humor különféle megnyilvánulásaira a kapcsolataikban.

Azok az emberek, akik biztosak a kötődéseikben, kényelmes közelednek másokhoz és másokat is közelebb engednek magukhoz, mert azok is élvezetesnek és könnyednek találják a kapcsolatot. Ezzel szemben azok, akik bizonytalanok ebben, kételkednek abban is, hogy vajon a partnereik mellettük állnak-e, amikor szükség lesz rájuk.

Legalább két stratégia ismert a kutatók szerint arra, ahogy az emberek a kötődési bizonytalanságot igyekeznek kézben tartani. Az egyik: eleve kialakítanak egy rendkívüli érzékenységet a partnereik érzelmi változásai iránt, és kifejlesztenek egy folyamatosan fenntartott várakozást, hogy elárulják vagy elhagyják őket. (Ilyenkor alakulhat ki például a kapcsolat esetleges elvesztése miatti szorongás) A másik: elkerülik, hogy a kapcsolataikban mélyebb érzelmek ébredjenek a potenciális érzelmi sérülés megelőzése érdekében. Ez viszont gyakran vezet érzelmileg zárkózott, bizonytalan kötődésű, az önállóságukban túlzottan fixált, és érzelmileg megközelíthetetlen mások számáéra szükséghelyzetekben is elérhetetlen személyiségekhez (ezek a magányos farkasok a krónikus kapcsolatkerülők).

Howland és munkatársa, Jeff Simpson a Minnesota Egyetemről szerette volna tudni, hogy az emberek ezekben a különböző kötődési stratégiákban másként használják-e a kapcsolatokban és másképpen értelmezik-e a partnereik humoros próbálkozásait. Pontosabban, kétféle humor érdekelte őket: a barátkozó humor és agresszív humor.

Howland ezt a következőképpen magyarázta: A barátkozó humor csupa jó dologból áll, a jó humor pozitív keveréke. Ez a humor az, amit használunk, ha valóban meg akarjuk nevettetni a partnereinket, és velük akarunk nevetni, hogy oldjuk a hangulatot, és könnyedebb légkört hozzunk létre egy stresszes helyzetben. Az agresszív humor viszont az, amikor a humorral álcázni akarjuk a kritikát vagy a becsmérlő megjegyzést. Ez az a humor, amellyel le akarjuk tromfolni, meg akarjuk alázni, nevetségessé akarjuk tenni a partnerünket. Ezt a humort használjuk támadó módon, hogy a saját álláspontunkat érvényesítsük, s nem feltétlenül használjuk arra, hogy a partnerünknek nevethetnékje támadjon.

Howland szerint ez úgy függ össze a kötődésekkel, hogy ha segítséget, támogatást várunk egy kapcsolatban, amikor sebezhetőnek érezzük magunkat, és a partnerünk az agresszív humort használja, akkor megrendítő. Egy ilyen helyzetben érdemes hátradőlni, és elgondolkodni azon, hogy vajon az adott kapcsolat, kötelék mennyit ér nekünk.

Különösen azok számára okoz az agresszív humor nagy károkat, akik egyébként is szoronganak a kapcsolat esetleges elvesztése miatt. Ebből a szempontból azonban a legrosszabb helyzetben azok vannak, akik érzelmileg zárkózottak és kapcsolatkerülők.

Érdekes kontrasztot mutatott ki a tanulmány azoknak az esetében, akik biztosak a kötődéseikben, az elkötelezettségükben, mert őket nem zavarja agresszív humor. Valójában, ha jó az agresszív humor időzítése, ezeket az embereket inkább jókedvre deríti. Alapvetően, aki biztos a kötődésében és bízik a partnerei szándékaiban nem hagy helyet a kétségeknek. Ennek eredményeként az agresszív humor negatív aspektusai elhalnak ezen a védelmen.

Howland egy nő példáját hozta fel, aki ideges volt, ha beszélnie kellett az anyjával. A partnere gúnyosan arra bíztatta, hogy vegyen be egy nyugtatót és igyon rá egy pohár bort, mielőtt felhívja az anyját. Erre mindketten nevetésben törtek ki. Howland magyarázata szerint egy erős kapcsolatban az ilyenfajta megjegyzéseknek is megvan a helyük. Nyilván a nő partnere tudta, hogy milyen reakcióra számíthat, és könnyíteni akarta hangulaton. Nem is tévedett.

Az amerikai hadsereg Tactical Assault Light Operator Suit, azaz TALOS néven mutatta be annak a fejlett gyalogsági testpáncélnak a látványterveit, amely emberfeletti erőt és olyan ballisztikai védelmet ígér, amilyet eddig csak a sci-fik szuperhősein láthattunk. A katonák nem csak golyóállók lesznek, de a ruhához széles sávon kommunikáló beépített számítógépek is tartoznak, ami a harcosokat nagyobb úgynevezett helyzeti tudatossággal ruházza fel. Azaz pontosan tisztában lesznek vele, hogy mi zajlik körülöttük és milyen állapotban van a testük.

Az amerikai hadsereg kutatási, fejlesztési és mérnöki parancsnoksága, a RDECOM egy olyan öltözetet akar, amely a katonát szuperemberré változtatja. Ehhez egy egész eszközcsaláddá kell fejleszteni a harci öltözetet, amelynek része a páncélzat, amely együtt viselhető az exoskeletonnal, egy külső hatalmas erejű teherviselő gépvázzal, az erőforrások kontrollálására alkalmas kijelzőkkel, egészségmonitorral és a ruházatba integrált fegyverekkel.

A TALOS része lesz egy fiziológiai alrendszert, amely a bőrrel érintkezve figyeli a testhőmérséklet, a bőr hőmérséklete, a pulzusszámot, a test pozícióját és hidratációs szintjét.

A bostoni Massachusetts Institute of Technology (MIT) tudósai most fejlesztik azt a magnetorheológiai folyadékot – a folyadék páncél fő alkotóját –, amely mágneses mező vagy elektromosság hatására azonnal folyékonyból szilárddá alakítja a halmazállapotát. Állítólag az első bemutató a TALOS technológiáival már le is zajlott a nyáron a MacDill légibázison, amelynek az volt a célja, hogy azonosítsa azokat a technológiákat, amelyek az induló képességek közé integrálhatók egy éven belül. A másik cél az volt, hogy megállapítsa, hogy a TALOS kezdeményezés területén három éven belül mi valósítható meg. A rendszer kifejlesztőit és beszállítóit végül valószínűleg a begyűjtött tapasztalatok értékelése alapján kiírt közbeszerzésen választják majd ki.

A University of Washington alkalmazott fizika laboratóriuma 70 éve foglalkozik óceánkutatással és hozzá kapcsolódó tervezéssel. Egy helyi szakcéggel, az OceanGate-tel összefogva egy olyan forradalmi tengeralattjárót terveznek, amelyben öt fő merülhet 3 kilométer mélyre. A szerkezet első útját 2016-ra tervezik.

Jelenleg a világon mintegy 600 katonai és csak 100 bejegyzett polgári tengeralattjáró van, s utóbbiak javarésze is privát jachtok tartozéka. Az új típusú hajó forradalmasíthatja a tengeralattjárózást – Robert Miyamoto, a projekt vezetője szerint. „Ha majd egyszer a diákok rendszeresen lehetőséget kapnak a merülésre, mélytengeri a kutatás és tudomány felrobban" – lelkesedett Miyamoto a Science Daily szerint. A Cyclops (Küklopsz) típusú járművek a mostani helyzethez képest széles közönség előtt nyithatják meg a víz alatti hajózást. A szénszálas lövedék alakú hajótest igen gyors merülésre képes, alig 60 perc alatt eléri 3000 méteres mélységet, amikor elfordul és felveszi a cirkáló pozíciót. Az utasülések is forognak, hogy az utasok mindig egyenesen legyenek.

A nyomástartó kabin kidolgozásában a Boeing is közreműködött. A szénszálas anyag és gyanta pontos elhelyezését úgy tervezték meg, hogy egyetlen gyenge pontja sem legyen a szerkezetnek. A lítium-polimer akkumulátor a szokásosnál könnyebbé teszi a hajót, s egyben hosszabb merülési időt és a hagyományos tengeralattjárókénál nagyobb sebességet tesz lehetővé.

A Cyclops a nevét a hatalmas „szeméről” egy 5 méter széles, 4 hüvelyk vastag üvegkupoláról kapta, amely az utasoknak 180 fokos és biztonságos kilátást tesz lehetővé.

A biztonság a tengeralattjáró építés egyik legfontosabb szempontja. Az elmúlt 35 évben, amióta polgári merülőhajókat használnak, alig volt sérüléssel járó baleset. A 6 millió dolláros fejlesztés része egy olyan könnyebb jármű és indítóplatform létrehozása, amely feleslegessé teszi speciális hordozóhajók közreműködését, és az üzemeltetést sokkal olcsóbbá teszi az eddig megszokottnál.

A Cyclops típusú hajók azonban nem csak oktatási célokat szolgálhatnak, hanem dolgozhatnak az olajipari, gázipari, mélytengeri bányászati, gyógyszeripari kutatócégeknek is. Sőt a nyilvánvaló tudományos kutatások mellett turisztikai feladatokat is elláthatnak majd. Jelenleg ugyanis gyakorlatilag lehetetlen tengeralattjárót bérelni. Ez most megváltozhat, s kiépíthető az az üzletág, amely tisztán kereskedelmi alapon is képes üzemben tartani az ilyen eszközöket.

A Washingtoni Egyetem szakemberei számára azonban a legfontosabb, hogy a mélytengeri kutatásokban ismét részt vehetnek embert szállító tengeralattjárók, változtatva a trenden, amely jelenleg szinte kizárólag roboteszközökre támaszkodva igyekszik feltárni a mélység titkait.